Novella

AZ EMBEREK VÁLTOZNAK. AZ EMLÉKEK NEM.

A hűvös, kanadai szél hajamba kap, mire mégjobban összehúztam magamon kabátkamat. Egyszerre totálisan felemelő, és félelmetes ez a helyzet.

Akármerre fordulok, csakis gyermekkori barátom ugrik be. Hogy képes volt ott hagyni engem, mert valaki felhívta, hogy hírességet csinál belőle. Oké, végül bejött, de nekem még csak annyit sem mondott, hogy "csá".

A sötét utcákon egyedül bolyongok. Már mindenki alszik, még a bulisok is hazakecmregtek már, én mégis itt sétálok, és zokogok.
Senkinek sem kívánom azt az érzést, mikor megtudod, hogy a bátyádat, aki a hadseregben szolgál, meglőtték, és nagyon súlyos a seb. Ekkor felhívok lelki támaszodat, de nem veszi fel. Kétségbeesetten próbálod elérni, hiszen félsz, hogy valami baja esett, de semmi. A szülei nem hajlandóak semmit sem mondani neked, és ez őrjítő.

E emlék hatására könnyek szöktek szemembe. Dave végül túlélte, de lebénult, deréktől lefele.
Leintek egy taxit, majd kedvesen rámosolygok a sofőrre, és beszállok utazótáskámat magam mellé húzva. Lediktálom a hotel címét, majd elindul a kocsi.

  Lottie, telefon! -kiáltott anya a földszintről.
  Mondd meg neki, hogy nem élek! -válaszoltam gyakorlatilag párnáimnak. Pár percig nem hallottam semmit, majd anya benyitott a szobámba.
  Azt mondja, sürgős -nézett rám komolyan. Egy hatalmas sóhajt hallattam, majd felültem, és elvettem a telefont.
  Haló? -szóltam bele unottan. Anya feszülten figyelt. A vonal túlvégén csend honolt, csak egy egyenletes szuszogást lehetett hallani.- Dace, nem tudsz megijeszteni, ha ez a célod!
  Szia, Lottie -hallottam meg egy fájdalmasan ismerős hangot. Szívem összeszorult, torkomban már elkezdett nagyobbodni az a bizonyos gombóc, és képtelen voltam megszólalni.
  Kicsim, ha nem akarsz, nem muszáj beszélned vele... -próbált nyugtatni anya. Nem sok sikerrel.

  Mit akarsz, Chaz? -kérdeztem rá. Annyira sírhatnékom volt, hogy ha nem pont Ő lenne a vonal tulsó végén, biztosan elsírnám magamat.
  Beszélni veled... Szerintem le kéne rendeznünk ezt-azt...

- Megérkeztünk - szólalt meg a taxisofőr. Rámosolyogtam, kezébe nyomtam pár bankot, majd elindultam a hotel felé, amit Ő lediktált nekem.

  Hol van a szőke herceged? -gúnyolódott egy csaj a suliból. Még csak nem is ismerem. Sosem értettem, miért kell piszkálni azokat, akikről még csak annyit sem tud, hogy mi a teljes neve?
  Kanadában -adtam tömör választ. Erre elkezdett nevetni.

  Biztos? Mert, mintha tegnap este láttalak volna vele hancúrozni... -rötyögött. Könnyek gyűltek szemembe, mire befutottam a vécébe, majd bezárkóztam egy fülkébe, és egész nap ott pityeregtem.

- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? - mosolygott rám a pultos nő. Harmincas évei elején járhatott, és nagyon szimpatikus volt nekem.
- Jó napot! Az egyik barátomhoz jöttem.
- Charlotte Benedicthez van szerencsém, ha nem tévedek - nézett rám. Bólintottam. - Kövessen!
Elindult a lift felé, én pedig követtem.

  Te tényleg verekedtél miattam? -akadt ki totálisan Chaz. Mikor anya elmondta az anyjának, aki természetesen egyből értesítette pici fiacskáját, az illető pedig másodperceken belül már tartotta is nekem a kiselőadást.
  Figyelj, anya már lecseszett, nem kell még egy hegyi beszéd -sóhajtottam szemtelenül.
  Miért csináltad? -kérdezte sokkal nyugodtabban.
 Szidtak téged... Aztán engem piszkáltak, hogy biztosan csak a pénzedre hajtok...
  Jaj, Lottie -sóhajtotta. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az a tipikus "most aztán kihasználom, hogy egy évvel idősebb vagyok"-mosoly virított arcán.

  Ne kímélj -motyogtam. Elnevette magát, majd ismét komoly lett.

  Nem fogok hegyi beszédet tartani. Egyszerűen annyit mondok, hogy ne verekedj miattam. Nem mindenki szerethet, ez a munkámmal jár. De, nem a te dolgod lenne védeni engem, hanem az enyém. Magamat meg tudom, téged pedig meg kell védenem.

  Nem, nem kell! -szóltam rá idegesen.

  De igen. Megígértem Thomnak -amint kimondta, beugrott, miért is volt mindig ott, ahol én. Hogy miért sietett folyton a segítségemre.

Mert megígérte apának.

- Mr. Kenedy már nagyon várja - mosolygott rám a nő.
- Igen, azt sejtettem - motyogtam vissza.
- Szabad megkérdeznem, hogy mióta ismerik egymást? - kérdezett rá. Hiába tűnt nagyon megbízhatónak, meg hiába volt szimpatikus, nem tudtam, hogy ártanék, vagy segítenék ezzel Chaznek.
- Sajnálom, de nem mondanék semmit a kapcsolatunkról - zártam le a témát. Kicsit döbbenten bólintott, majd az "út" további része csendben telt.

  Charlotte Benedict és Charlie Kenedy! Most azonnal le, és sorakozó! -kiáltotta el  magát bátyám, mikor Chaz hazajött, és meglátogatott.

Nevetve lekecmeregtünk a földszintre, ahol az egész Benedict és Kenedy klán ott várt, és minket nézett.
  Jézusom, már az esküvőt megterveztétek? -kérdezte szörnyülködve Chaz. Susan (Chaz anyukája) mérges pillantásokat lövellt felé, én pedig pironkodva ültem le a kanapéra. Méltányoltam, hogy drágalátos bátyám nem ezt a pillanatot választotta, hogy törlesszen.
  Igen? -kérdeztem.
  Susan arról próbálta meggyőzni anyát, hogy engedjen el téged gimi után Chazhez Kanadába -csapott egyből a közepébe Dave. Kikerekedett szemekkel néztem hol Susanre, hol Chazre, hol anyára.
  Még ne örülj! -törte össze egyből álmaimat édesanyám. Hát nem kedves?- Vannak feltételek.
  Hallgatlak! -figyeltem. Minden egyes porcikám ugrálásra bíztatott, de féltem, hogy azokkal a bizonyos feltételekkel minden örömöm romba dőlne.
  Először is egy elfogadható érettségi! -kezdett bele. Ez elfogadható, hiszen mindig is négyes-ötös tanuló voltam, szóval ezzel nem lesz gond.- Nem fogsz végig szerencsétlen nyakán lógni, keresel egy tisztességes munkát, és lesz egy saját lakásod!
  Anya, nem leszek prostituált -forgattam meg szemeimet.

  Azt én sem hagynám -sietett védelmemre Chaz. Anya és Susan mérgesen néztek ránk, én viszont nem sok kellett, hogy utat engedjek a nevető rohamomnak az arcuk láttán.

- Megérkeztünk - mondta műmosollyal arcán a nő. Vigyorogva biccentettem egyet, majd kiszálltam a liftből, és mentem az 1500-as szoba felé. El sem merem hinni, hogy fél év után ismét láthatom... Ismét ölelhetem... Esetleg csókolhatom...

  El mered hinni? Fél év és Kanadában leszek! -örvendeztem, miközben összevissza ugráltam szobámban. Chaz egy ideig mosolyogva tűrte, majd elkapta derekamat, és leszorított maga alá.
  Ha nem nyugszol le, esküszöm addig csikizlek még Kate nem szól ránk! -fenyegetett meg (elég enyhén).

  Igen is, Kenedy kapitány! -mondtam katonásan, mire elnevette magát.

  Hülye.

  Csodálkozol? Ilyen mester mellett? Á, labdába se rúghatok! -cukkoltam tovább.

Más esetben már rég csikizett volna, most viszont csípőmet kezdte simogatni. Döbbenten néztem rá, de nem hagyta abba. Nem mondom, jól eső érzést keltett ez a gesztus, de... nem tudom... annyira abszurdnak tűnt, hogy én meg ő... hiszen, legjobb barátom, mióta csak az eszemet tudom! Hogy a fészkes fenébe lehetne az, hogy ő meg én?
Hirtelen azon kaptam magam, hogy elakad a lélegzetem, ugyanis simogatást abbahagyva könyöktámaszba helyezkedett... pontosan fölöttem.

Végig szemembe nézett, majd elkezdett közelíteni felém. Egy pillanatra pánikolni kezdtem, majd szépen lassan megnyugodtam, és azon kaptam magamat, hogy viszonzom csókját...

1499... 1500! Itt is van a szobája. Itt vagyok, valószínűleg egy kis ajtó választ el minket, mégis félek megtenni ezt a lépést. Mi lesz, ha negatív csalódásként fogom érni? Vagy, ha már el is felejtett, és van egy gyönyörű, és terhes barátnője?

Ilyen összeesküvés-elméleteket kezdtem szövögetni, mire kinyílt az ajtó. Egy hatalmas, kigyúrt, néger, öltönybe bújt figura nézett rám. Viccesen nézhettünk ki, én a holtsápadt arcommal (alapból ilyen, és ezért utálom is magamat), a szinte fehér hajammal, és a kemény 150 centimmel ott szemezek a körülbelül 2 méter, kigyúrt, szinte fekete bőrű, és fekete hajú pasassal. Ha kívülálló lennék, már fetrengnék a földön.

- Charlotte Benedict? - kérdezte hivatalosan. Bólintottam, mire egy barátságos mosolyt küldött felém, és félreállt. - Chaz már vár.

Félve indultam el. Még mindig remegtem a félelemtől, és úgy éreztem, bármelyik pillanatban elsírhatom magamat.

A hatalmas -és gyönyörű- lakosztályban csak forgolódtam, mikor egy szinte már ismeretlen hang ütötte meg fülemet.

- Phil! - kiáltotta... nem hiszem el, majdnem nem ismertem meg a legjobb barátomat! - Phil, hol vagy már?

- Maradj itt, kiküldöm - kacsintott rám (ezek szerint) Phil, majd bement egy szobába, a sok közül.

  Ne menj el -pityeregtem, miközben ágyáról néztem, ahogy összepakol.

  Lottie, ezt már nem én döntöm el -sóhajtotta meggyötörten.

Holnap megy vissza Kanadába. Alig egy hetet maradhatott itt, és már nem is fogom látni, amíg én ki nem megyek hozzá.

Hirtelen abbahagyta a pakolást, majd felkapott, és ölébe ültetett. Arcomat nyakába fúrtam, és próbáltam nem túl feltűnően sírni. De, előtte egy nyitott könyv vagyok, minden rezzenésemet ismeri. Tudja mikor remegek a hidegtől, mikor az idegtől, és mikor a félelemtől. Tudja, hogy a fáradtság miatt van feldagadva a szemem, vagy a sírástól. Mindent tud rólam. Még olyanokat is, amiket én nem.

  Nem akarlak itt hagyni, de muszáj... te is tudod... -motyogta nyakamba. Kicsit csiklandozott.

  Akkor ne hagyj itt -adtam egyszerű választ. Felhorkant.

  Szerinted, ha megtehetném ezt, elmennék? -kérdezte fájdalmasan. Eltolt magától, de csak annyira, hogy szemembe nézhessen, majd úgy folytatta.- Ráadásul pont most? Mikor már majdnem van köztünk valami? Nem! Zed rendezte így, és tudod, hogy utálok csalódást okozni bárkinek is...

  Tudom... csak fáj -vallottam be, majd a köztünk levő kezeimet kezdtem tanulmányozni. Két ujjával állam alá nyúlt, majd felemelte.

  Nekem is. Hidd el... de majd kitalálunk valamit -bíztatott tovább. Láttam felgyulladni a remény első kis szikráját szemében, mi engem is reménytelen remények felé kezdett hajtani.

  Ígéred? -kérdeztem rá. Halványan elmosolyodott.

  Ígérem -mondta, majd megtörtént második, és egyben utolsó csókunk is.

Idegesen toporogtam a nem éppen kicsi helyiségben, és csak halk beszélgetés-foszlányt hallottam. Sosem voltam híve a hallgatózásnak, nem is műveltem eme "gyönyörű" tettet, és nem most szándékoztam elkezdeni.

Hogy ne csak ott lábatlankodjak, inkább körbenéztem. Azokba a helyiségekbe, amiknek be voltak csukva ajtói (magyarán mindnek) nem mentem be. Pont egy újságot vettem kezembe, aminek címlapján ott virított barátom, mikor kinyílt a nekem bal oldalra eső szoba ajtaja.

Bevallom, Philre számítottam, aki azt mondja, hogy "bocs, éppen elfoglalt, azt kérte kísérjelek haza", ehelyett viszont egy csaj jött velem szembe.

Úgy tudtam, hogy kár volt hiú ábrándokban élnem éveken keresztül! Annyira éreztem, hogy neki ez csak egy gyerekkori barátság volt, amiből egy kapcsolatnak sem nevezhető izé formálódott.

A lány pedig... nos, mondhatnám, hogy felülmúlta minden elképzelésemet, de akkor hazudnék. Egy tök mindennapi lánynak tűnt, sőt, még szimpatikus is volt, mégis utáltam, elsőre. Utáltam, mert elvette tőlem azt a fiút, akiért mindig mindent megtennék, akiért tűzbe tenném a kezemet. Utáltam, mert annak ellenére, hogy tök mindennaposnak tűnt, mégis gyönyörűbb volt nálam.

- Szia - jött oda hozzám. Kezét nyújtotta. - Alice Moore vagyok...

- Tudom-tudom. Chaz barátnője - szakítottam félbe, mire érdekesen nézett rám.

- Hogy mondtad? - kérdezte kicsit döbbenten. Értetlenül néztem rá.

- Chaz barátnője vagy. Nem? - kérdeztem rá. Most össze akar zavarni? Vagy, ez egy próba-féleség, hogy ha nemet mondd akkor rávetem-e magamat, vagy ha igent, akkor elbőgöm-e magamat?

- Ó, itt egy hatalmas félreértés van - nevetett kínosan, majd gyönyörű, dús, hosszú barna hajába túrt. Ó, hogy rohadna meg. - Én nem Chaz barátnője vagyok, hanem a stylist-ja.

Meghökkenve néztem rá. Én most komolyan egy ruhatárosra voltam halálosan féltékeny? Komolyan egy tök ártatlan csajt küldtem el melegebb éghajlatokra? Ó, anyám borogass!

- Látom, megismerkedtetek - jött ki Phil. Chaz hol a francban van már?

- Ő is, akárcsak a rajongók 90%-a azt hitte, hogy Chaz barátnője vagyok - mosolygott kínosan Alice. Oké, akkor most vagy van barátja, és azért ilyen paradicsom-vörös, vagy bejön neki Chaz. Ez a két választás van.

- Azt hinné az ember, kicsit többet foglalkozik a legjobb barátjával - motyogta alig hallhatóan Phil. Hát, ez pech, mert én meghallottam.

Hirtelen kattant a zár, és kilépett rajta Ő. Egy szürke izompólót viselt, szinte már fekete, koptatott farmerral. Mezítláb sétált ki a szobából, haja kuszán állt. Mások valószínűleg nevettek volna a látványon... nekem viszont szívem kihagyott egy ütemet, tenyerem izzadni kezdett, és fülemben dübörgött a mellkasomban található, hülye szervem.

  Aztán, sok sikert az érettségihez -puszilt hajamba, majd felkapta csomagjait, és egy utolsó, fájdalmas intés után már sehol sem láttam. Elveszett a hatalmas testőrök, és siető emberek tömkelegében.

  Ha sírni mersz, megnyuvasztalak! -fenyegetett meg Susan, mire halványan elmosolyodtam.- Hidd el, ez a fél év nagyon hamar el fog repülni! Úgyis, hamarosan beindul az érettségi-szezon, és eszedbe se fog jutni, hogy mennyire hiányzik Chaz.

  Ó, dehogy is nem! -sóhajtottam meggyötörten. Erre csak némán megölelt, majd átkarolva vállaimat húzott kifelé a repülőtérről.

Fájt a tudat, hogy kemény hat hónapot kell kibírnom szerelmem nélkül. Mert, igen. Most már, hogy megvolt az első (és második is) csókunk, hogy már mindent megbeszéltünk, büszkén és bátran ki merem jelenteni, hogy szeretem. Szeretem, szeretem, szeretem, az Istenit!

Egy kis hang még mindig ott motoszkált a fejemben, miszerint ez így nem jó, nem helyes. Mégsem tudok rá koncentrálni. Egyszerűen csak sodródom az árral -ahogyan Chaz szokta mondani.

Arca nyúzott volt, és beesett. Nem adnak neki enni, vagy mi?

Mikor meglátott, megdörzsölte szemét, mintha csak attól tartana, hogy álmodik, esetleg képzelődik. Aztán mikor megbizonyosodott az ellenkezőjéről, hatalmas mosollyal arcán elindult felém.

Hála hatalmas magasságának, két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, és egyből felkapott, majd megpörgetett.

- Mondd, hogy nem álmodom! - suttogta fülembe, mire önkéntelenül is elnevettem magamat. Szememet marták a sós könnycseppek, és egynek-kettőnek utat is engedtem.

- Hacsak nem ugyanazt álmodjuk, kétlem - súgtam vissza. Lerakott a földre, de még mindig ölelt.

- Miért nem hívtál? Kimentem volna érted... - ééés ismét az a tipikus aggódó-Chaz. Elmosolyodtam.

- Olvastam, és te is mondtad, hogy tegnap koncerted volt. Gondoltam, hogy totál kész leszel - magyaráztam.

- De, várjál... - engedett el. Értetlenül ráncolta szemöldökét. - Még nem volt meg a fél év...

- Igen... khm... erről később akartam beszélni, de úgy látszik, most kell... - szedtem össze magamat. Kezeit még mindig derekamon pihentette, társaságunk pedig elvonult egy másik szobába. Érdeklődve és aggódva nézett rám, ami kicsit erőt adott a folytatáshoz. - Anya egyik nap elmondta, hogy apával mindig is azt tervezték, hogy majd a Bécsi Egyetemre megyek tanulni. Vagyis, hogy az egyik gyerekük. Dave már ugyebár nem mehet oda...

- Igen... tudom - húzta el kicsit száját. Jól esett a törődése, mégis fájt, hogy az iménti jókedvét, most valószínűleg a földig fogom tiporni.

- Így hát amolyan "minden mindegy"-alapon jelentkeztem az egyetemre. Még bejelöltem számos más fősulit is, és kettőre fel is vettek.

- Na, ez remek hír! - mosolyodott el szélesen. Még mindig nem esett le neki?

- Az egyik egy Ausztráliai egyetem lenne, ahova a több éves táncolásom miatt vennének fel, tánctanárnak - kezdtem mesélni. Egyből lehervadt a mosolya. - A másik pedig a Bécsi Egyetem.

Arcáról sütött a döbbenet, a fájdalom, és gyengén ugyan, de az öröm is. Elengedte derekamat, majd leült a kanapéra.

- Mivel nem akarok gyakorlatilag a világ túlsó végére menni, ezért a bécsit fogadtam el... arra viszont augusztus végén már mennem kell... ezért benyújtottam egy kérelmet, hogy hamarabb érettségizhessek. Megengedték, és sikerült is, méghozzá ötösre - itt halványan elmosolyodott. Aztán egyből visszatért a búskomor Chaz. - ezért vagyok már most itt... anya azt mondta, a nyár végéig maradhatok, aztán el kell utaznom Ausztriába.

- És mi lesz a terveinkkel? Amiket Kateék meg a szüleim közösen gondolkodtak ki? - kérdezte csalódottan.

- Gyermekkori ábrándok... szerinted mire mennék egy érettségivel? Örülhetnék, ha felvesznek egy Starbucks-ba!

- Akkor majd én segítenék! - állt fel. Látszott rajta, hogy nagyon töri valamin a fejét, valami megoldáson, ami segíthet abban, hogy mégis itt maradjak, Kanadában.

- Chaz... ezt már eldöntöttem. Így is, úgy is távol lennénk egymástól... akkor már legalább ne eméssze egyikünket se a bűntudat, hogy úgy nem beszéltünk, nem találkoztunk, hogy egy városban lakunk.

Ismét leült, arcát tenyerébe temette. Nem bírtam csak ott állni, és nézni ahogy szenved, így odamentem hozzá, és megöleltem. Egyből lovagló ülésbe ölébe vont, majd arcát nyakamba fúrta, mint régen.

- De... ha nem tudtad, hogy jövök, miért mondta a portás, hogy már vársz? - kérdeztem rá.

- Mondtam neki, hogy ha jön egy lány, akit Charlotte Benedictnek hívnak, engedje fel. Bármikor is jön. Meg, ugyanezt Paulnak - vonta meg vállát, mire elnevettem magamat.

- Mennyire haragszol? - kérdeztem rá, pár perces hallgatás után. Felsóhajtott, majd eltolt magától.

- Nem haragszom rád, csak zavar, hogy semmit sem tudtam ezekről. Majdnem minden nap beszéltünk, miért nem mondtad, hogy ide meg oda jelentkeztél? Azt meg pláne, hogy gondolkozol egy Bécsi Egyetemen!

- Nem gondolkoztam rajta, gyakorlatilag apa miatt csinálom...

- Hát, elég meggyőző apád van. Téged rávett egy egyetemre, engem meg gyakorlatilag testőreddé parancsolt - és nem is kellett több, már nevettünk is.

Tudtam, éreztem, hogy ez a "látogatásom" más lesz mint a többi, hiszen most, hogy tudja, hogy valószínűleg még beszélni is alig fogunk tudni, még több időt akar majd velem tölteni. Az ő szavaival élve, be akarja pótolni ezt a pár hónapot. És, önző módon nem bántam, mikor ott vitatkozott Zeddel, hogy márpedig másfél hónapig semmilyen fellépést, fotózást, meg ilyesmit nem vállal. Mert, ebben a másfél hónapban csakis magamnak akartam.